Évszakok

tavasz  /  nyár  /  ősz  /  tél

 

Címkék

Entries in tojás (91)

szerda
ápr.132016

Még nem, még nem, még nem...

Az élelmiszerláncok, a zöldségesek pocain és itt-ott a piacokon már megjelent az eper, de én kitartó vagyok. Addig nem vagyok hajlandó betenni a kosaramba a család kedvencét, amíg az nem hazai és nem szabadföldi termény. Tudniillik az eper napon, kellő hőmérséklet mellett érik meg természetesen, emellett rém érzékeny egy jószág, hamar romlik, könnyen törik. Amit jelenleg kapni lehet, az a legvalószínűbb, hogy mediterrán országokból kerül hozzánk hosszú kamionutakon. A megpakolt fuvartérben pedig vigyázni kell, hogy egy kósza gomba a sok óra utazás alatt oda ne vágja az egész rakományt, ezért mindenféle gombaölő- és tartósítószerrel kell biztosítani azt, hogy az eperszemek épek és "egészségesek" maradjanak. Így, mire ideér az áru és kikerül a polcokra, több benne a méreg, mint a vitamin. Tehát én még várok. Egyre türelmetlenebbül, de kivárom azokat az első pirosló szemeket, amik az őstermelők standjaira kikerülnek a biopiacon. És amíg várok, nosztalgiázom egy tavalyi epres joghurttortarecepttel, hátha ezzel is meg tudom sürgetni a folyamatot.

MÁKOS JOGHURTTORTA FRISS EPERREL 

hozzávalók

3 tojássárgája

1 tojásfehérje

6ek méz

2ek darált mák

kevés vaj

1/2l joghurt

1 rúd vanília

6 zselatinlap

1/4kg eper

A tojássárgáját fehéredésig verem a méz harmadával, majd hozzádolgozom a darált mákot végül beleforgatom a kemény habbá vert tojásfehérjét. Egy kivajazott kapcsos tortaformába öntöm a tésztaalapot, majd 160 fokra előmelegített sütőben megsütöm a piskótát. A joghurtot a mézzel és a vanília kikapart magjával elkeverem. Az előzetesen beáztatott lapzselatint kifacsarom, 1/2dl vizet forralok, és feloldom benne, majd hozzádogozom a mézes, vaníliás joghurthoz, és az egész masszát a kihűlt piskótaalapra öntöm. Hűtöm a tortát dermedésig, majd kínálás előtt megpakolom epernegyedekkel.

Nekünk ez így rusztikus és kellően "pucér". Aki szeretné, akár még megcsorgathatja egy kis nyers eperből, mézből, lime-ból összepürésített és leszűrt mártással, vagy kevés csokiöntettel, akár szórhat rá durvára darabolt pisztáciát vagy egész mákot is. 

A türelmetlenebbeknek ajánlom most, aki viszont bírja még cérnával, annak javaslom, hogy bekkelje ki a napsütötte hazai eperig, mert az az igazán édes, azzal a legfinomabb a süti.

Éva

szerda
márc.092016

5 éve

5 éve még csak találgattam, vajon milyen lesz a ma 4 és fél éves kisebbik lányom szeme színe. 5 éve csak reméltem, hogy az a kis epizód a Nagypapámnál csupán egy múló pillanat a kórházi falak között, hisz ő sosem beteg, sőt: hajlott kora ellenére fára mászik, mozgó vonatról ugrál le, de még a világot is képes a nyakába venni, és átrepüli a földgolyót, hogy az Ausztráliában élő nővérét meglátogassa. 5 éve hittem, hogy még találkoznak, mert lesz egy szelet az időben, mikor mindketten itt vannak, és alkalmuk nyílik megismerni egymást. Másképp alakult: Mimi lefelé igyekezett hozzánk, a Nagypapám fölfelé tartott a Nagymamámhoz - legfeljebb útközben, egymás mellett elhaladva adhattak egymásnak egy pacsit. 5 éve, hogy elvesztettük Őt, így a szűk családunk utolsó negyedikgenerációs tagját. Ezzel a poszttal, benne az akkor megírt gondolataimmal valamint egy recepptel, amit biztos, hogy imádott volna az Öreg, az ő angyallá válásának szeretnék emléket állítani. 

...

2011. március 9. Szívem szerint csendben autóztam volna Lola balettórájáról hazafelé jövet. Nem volt kedvem beszélgetni. Én már tudtam... Tudtam, hogy elment, hogy többé nem szorongathatom a selymes péklapát kezét, hogy nem látom csillogó szemmel cukorkás papírt zörgetni, vagy ahogy a nap a még mindig markáns, barázdás arcát símogatja, mikor a kertben üldögél. Nem hallom mostantól mesét olvasni az unokájának, minthogy azt sem, ahogy felderülő arccal üdvözöl, mikor belépek az ajtón, hogy "Ééévikééém!". Azt tudtam, hogy nincs többé "Tatus". Azt nem tudtam, hogy vezessem föl Lolának. Nem tudtam, megmondjam-e neki, megmondahtom-e neki egyáltalán. Hiszen olyan kicsi még… 

Lola épp annyi volt akkor, mint ma Mimi: 4 és fél éves. Nem lehetett vele csendben utazni - máig nem lehet. Szokás szerint barchobáztunk, pedig ha valamikor, hát most nem voltam játékos kedvemben. Az esti dugóban araszolva ólomlábakon lépdeltek a percek, és nekem egyre nehezebb volt visszatartani a könnyeimet, miközben cikáztak a gondolataim. Lola érezte, hogy valami nem kerek, és a feladvány megfejtésére irányuló kérdései mindinkább a "Mi a baj, anya?" kérdéssorozatba csaptak át. Egy idő után hajthatatlanná vált, és követelte, modjam el, mi bánt - nyilvánvalóan nem tudtam ügyesen leplezni az agóniámat. Előtte semmit nem lehet. Egy darabig tartottam magam, csak noszogattam a az óra mutatóját, hogy mielőbb hazaérjünk, és jöjjön a nagyobb légtér, mint felmentő sereg, addig jobb híján talán kihúzom a “Nem értenéd meg, kicsi vagy még” sablonokat pukogtatva. Nem is tudom, miben reménykedtem. Hogy megúszom? Vagy hogy később könnyebb lesz? Ez az, amit nem lehet megúszni, legfeljebb elodázni. Itt sem a tér, sem az idő nem felmentő sereg. A gyerekeket nem lehet megvezetni. És különben is: mi az, hogy nem értené meg?! Miért ne értené meg?! Miért becsülöm alá ezt a kislányt, aki még soha egy helyzetben sem bizonyult kevésnek azokhoz a felnőttnek hitt gondolatokhoz, amikbe végül úgy döntöttünk, beavatjuk?! Meg, ugye, ott az a bizonyos hatodik érzék és minden, ami vele jár...

Én következtem. A hangya volt az aktuális feladványom. Azt kérdezte, veszélyes-e az a bizonyos állat. "Van olyan fajtája" - válaszoltam. Mire diadalittasan felkiáltott: “Tudom, melyik veszélyes: a tűzhangya, mert ha hozzáér valaki, azt megcsípi, és meghalhat!”, úgy éreztem, most vagy soha. Idétlen egy átkötés, de valahogy témánál vagyunk. Így hát mikor beálltam a garázsba, még járó motor mellett hátrafrodultam, a két kis kezét az enyémbe fogva belevágtam. “Manócska, mondnanom kell valamit.” Kerekedett a kis szeme. Nagy levegőt vettem, folytattam. “Biztos emlékszel, hogy mikor most otthon voltunk a Nagyiéknál, a Dédi kórházban volt.” Ő felderült arccal visszakérdezett: “Igen. És kijött, anya?” “Nem, Kicsim, nem jött ki… És már nem is fog…” Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, amit a megelőző órákban már azt hittem, mind kiadtam magamból, de nem sikerült: “Elaludt… Örök álomra szenderült.” Ő táguló pupillákkal, legörbülő szájjal, elcsukló hangon csak annyit kérdezett: “Meghalt?” Akkor már mindeketten sírtunk: “Igen, Kicsim, meg.” “És már soha többé nem nyitja ki a szemét?”- hüppögött. “Nem, Cicám. Itt a Földön nem, mert fölment a Mennyekbe, ahol most egy felhőn ülve lóbálja a lábát, és mosolyogva néz le ránk.” Lola zokogott. Én is. Az ölembe vettem, és síró hangon tovább meséltem neki, “Tudod mit fogunk tenni?” A fejét rázta potyogó könnyekkel. “Rajzolj valami szépet egy picike papírra a Dédinek. Én is írok neki egy üzenetet. Azt belebújtatjuk egy léggömbbe, felfújatjuk, hogy tudjon szállni, majd Te is szájfény, én is szájfény, adunk a léggömbre egy-egy nagy puszit, ráírjuk, hogy 'Dédinek nagy szeretettel', és fölengedjük. A lufi pedig felszáll egész addig a felhőig, ahol a Dédi ül, így biztosan megkapja az üzenetünket. “ “Jó” – mondta Lola. “És mostmár soha többet nem találkozunk, nem beszélünk vele?” “Nem, Kicsim,” – válaszoltam, a szűnni nem akaró könnyeit törölgetve – “de bármikor üzenni akarsz neki valamit, így megteheted, vagy csak simán beszélhetsz is hozzá. Ő innentől mindent lát, és mindent hall: látni fogja, milyen szépen balettozol, milyen ügyesen úszol, milyen csodálatos nagylánnyá fogsz cseperedni, és föntről mindvégig vigyázni fog Rád.” Csak bőgtem, és bőgtem, és bőgtem... “Az jó lesz”- mondta, de nem apadt könnypatak: “Anya, én most borzasztóan szomorú vagyok!” Tudom, Kicsim” – feleltem – “mindenki nagyon szomorú most. De mondok még valamit: a Dédi tovább él. Tudod hol? Itt, a kis szívedben.” Rátettem a kalapáló szívére a kezem, miközben nekem is záporoztak a könnyeim. Ő az enyémre tette a pici kezét. Magamhoz húztam, ő belebújt a kabátomba, és csendben sírdogáltunk egy percig. Ez volt a mi gyászpillanatunk. Aztán fölültettem, és annyit mondtam, mielőtt kiszálltunk a kocsiból: “Cicám, szeretnéd sokáig őrizni a Dédit az emlékeidben?” “Igen” – jött az azonnali válasz. “Azon akkor úgy segíthetünk, hogy a legutóbb készült képekből kiteszünk egy-kettőt a szobádba” – ajánlottam. “Az összeset” – mondta ő ellentmondtást nem tűrő hangon, én pedig egy bólintással nyugtáztam. Így lesz. A lenti egy ezek közül a képek közül.

Fél órát beszélgettünk összesen, a könnyeinkkel egyszer jobban, másszor kevésbé küzdve, utat engedve a fájdalomnak, hadd áradjon. Megdöbbentett, hogy négy és fél éves létére ez a kis teremtés micsoda értelemmel és érzelemmel reagál a halál őt is érintő hírére. Sokan azt gondolják, ezzel nem szabad egy ilyen idős gyereket terhelni. Lola kétéves kora óta érdeklődött a téma iránt, kérdezett, beszélgetett róla. Furcsálltuk is, kényelmetlen is volt, aztán felülemelkedtünk a magunk korlátain, és kielégítettük a kívnáncsiságát. Azóta született egy Mimink is, akinek hasonlóan természetes volt a téma onnantól szinte, hogy beszélni tudott. Öreg lélek minden gyerek, tele bölcsességgel, akik már most tudják, egyben velünk is megértetik, hogy a halál ugyan szomorú, de teljesen természetes velejárója az életünknek, akár a születés, és tabuként kezelni fölösleges. Kellő finomsággal erről is, mint minden másról érdemes beszélni, hiszen a létünk része, kikerülhetetlen. Mi úgy döntöttünk, megadjuk a kislányunknak is az esélyt, hogy elgyászolja a Dédpapáját az ő halála napján. Megtette. Megértette, megélte, úgy hatott rá, ahogy hatnia kellet: mélyen, megrázóan. Aztán egy fél óra múlva már mosolygott. Lefekvés után még átkiabált a szobájából: “Anya, én azt kívánom Neked, hogy ma a Dédivel álmodj.” Elszorult torokkal kipréseltem magamból, hogy “Én is Neked, Kicsim!” Mire ő: “Anya, most könnyes a szemed? Nekem már nem..” …És elaludt. 

Gondolunk Rád ma is, Dédi!

"MINDENMENTES" ÖTPERCES CSOKIMOUSSE 

hozzávalók

3 púpos ek kókuszvirágcukor

szűk 1dl víz

150g magas kakaótartalmú (min 65%) csokoládé

4 tojás

egy csipet

2dl kókusztejszín

A vizet felforralom, feloldom benne a cukrot, leveszem a tűzről, és beletördelem a csokit, amit aztán addig kevergetek a forró cukros oldatban, amíg teljesen homogén masszát nem kapok. A tojásokat kettéválasztom, a sárgáját fehéredésig habosítom, majd belekeverem az olvasztott csokiba. A tojásfehérjét a sóval kemény habbá verem, és három ütemben hozzáforgatom a masszához vigyázva, hogy a ne törjem össze a habot, de az egyenletesen eloszoljon a csokiban. Végül a jól lehűtött, sűrű, akár kissé habbá is vert kókusztejszínt szintén beledolgozom a mousse-ba, amit aztán poharakba adagolok, és kínálásig, de legalább 2-3 órán kereszül hűtőben dermesztek.

Tatus, imádnád!

Évi

 

kedd
márc.082016

Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske...

Belefoghatnék a folklór gyerekdalok szövegének tematikai elemzésébe, és akkor ez rögtön átváltana egy 18+-os poszttá, ehelyett ezt hagyom egy másik alkalomra, és most inkább ünneplem, hogy az a zöld ág, meg az a zöld levelecske, aktuálisan a medvehagyma, a tavasz első igazi gasztrohírnökeként kibújik a földből, és elárasztja a piacokat.

Én magam azok közé tartozom, aki minden évszakot szeret: igen, a hideget, a havat, a borút, az esőt is... a szelet talán kevésbé, inkább csak a vitorlákba fogva nyáron. Sokakkal ellentétben én nem kezdek el rögtön Újév napján nyavajogni, miután lezavartuk az ünnepeket, hogy mostmár aztán jöhetne a tavasz. A magam részéről élvezem a téli hangulatokat, és szeretem is kimaxolni ezt a szezont a sok hozzá illő benti vagy épp szabadtéri programmal. Ezzel együtt tény, hogy ha már márciust mutat a naptár, akkor én is kezdem unni a hideget, az esőt, nálam is megkezdődik a lábrázós visszaszámlálás. A forralt bort lassan fröccsre váltanám, a jégpályák látogatását balatoni vitorlázásra, a kandallóropogást tábortűzre, a gyökérzöldségeket meg sok szép, zsenge zöldségre, gyümölcsre cserélném.

Ma is 3 fokra ébredtünk... Brrrrrr. Már majdnem elkezdtem morgolódni, mikor kidugta az orrát a nap, nyújtózott egyet, és hirtelen aranyba borította az egész házat, fényárban úszott minden. Ilyenkor nem tudok betelni a látvánnyal. Vajon csak átverés, vagy tényleg jön a tavasz? Márpedig ha a gyerekek iskolába, óvodába menet a hajnali napsugarak mellett ülnek a reggelizőasztalnál tágra nyílt szemmel, viháncolva az állólámpa fényének hunyorgó félhomálya helyett, akkor biztosan lehet tudni, hogy valami kontinentális ébredezésféle elkezdődött.

Nos, a medvét, meg a hagymát, de a medvehagymát sem igazán érdekli, hol tartunk hőfokban és a napsütéses órák számában mostanság: ők menetrend szerűen kidugják az orrukat, hajtásukat, kinek épp mije van. Én meg előszeretettel használom a konyhámban azt, amelyik hagyja magát, jelen esetben a medvehagymát hogy feldobjam a reggelünket, meg a Tiédet, kedves Olvasó.

MEDVEHAGYMÁS LAZACOS OMLETTMAKI

hozzávalók

2 tojás

1dl (zab)tej

1 csipet

1ek olívaolaj

10 levél medvehagyma

1 újhagyma

1 répa

1 retek

5cm-es kígyóuborkadarab

1kk frissen reszelt torma vagy wasabi

3 szelet füstölt lazac

A tojást a sóval és a zabtejjel felverem, és egy serpenyőben omlettet sütök belőle. Amíg a tojás sül, a zöldségeket megtiszítom, és gyufaszál vékonyságúra vágom. Egy folpackkal leterített bambuszalátéten a medvehagymákat színükkel lefelé elrendezem egy akkora körben, amekkora az omlett. A megsült tojáskorongot ráfektetem a medvehagymára, megkenem tetszőleges mennyiségű wasabikrémmel vagy tormát hintek rá. A zsülienre vágott zöldségeket egy csíkban az omlett harmadánál elrendezem, ráfektetem a lazacszeleteket, és a bambuszalátét segítségével szorosan feltekerem. Végül a hengert 3-5cm vastagságban felszeletelem, zöldsalátával, igény szerint pirítóssal kínálom. 

Ráérős reggeleket, de ha időben belefér, akár egy dolgos hétköznapot is ünnepibbé varázsolhatunk egy ilyen napindítóval.

Szép tavaszt!

Éva

csütörtök
dec.102015

Ne tessék aggódni!

Itt vagyunk, ragyogunk! Őrület mennyiségű megkeresést kaptunk minden fórumon, hogy hová lett a blog. Őszintén szólva nagyon meglepett. Ilyekor derül ki, mennyien használjátok napi szinten a recepteket, kedves Olvasók, mert egyébként az interaktivitás nem igazán jellemző Rátok: suttyomfelhasználás folyik itt, kérem. Leglábbis előttünk teljes titokban marad, hogy milyen gyakran, mit és mennyit főztök az oldalról, mik a kedvenc receptjeitek, mennyire szeretitek vagy épp nem szeretitek az oldalt. Csupán a napi látogatottságból és az oldalnyitásokból valamint a legnézettebb oldalakból, keresőszavakból tudunk bármit leszűrni az olvasói szokásaitokra vonatkozóan. Aztán hogy mit valósítotok meg a receptekből, mi az, ami visszetérő vendég is lesz akár az asztalotokon, nos, ezekről vajmi keveset tudunk, mert nem meséltek. Pedig nagyon örülnénk neki. Kérdéseitek is ritkán vannak, pedig örömmel "beszélgetnénk" Veletek. Szóval bátorítunk Benneteket arra, hogy kérdezzetek, véleményezzetek, sztorizzatok itt nálunk a kommentekben, vagy akár a FB oldalunkon, tudassátok velünk, mit csinálunk jól vagy épp rosszul, hogy Nektek van-e sikerélményetek a receptekkel, hogy tudjuk, merre fejlódjünk, és egy kicsit talán jobban meg is ismerjünk Benneteket így 5 év után.

Summa summarum: egy aprócska technikai szünet után újra elérhető a Spooon a teljes, közel 700 receptes tartalmával, lehet újra bátran mazsolázni, tervezni a karácsonyi menüt. És hogy ne csak a régiek közül tudjatok szemezgetni, az "éheztetés" után rögtön egy könnyed, exotikus újdonsággal is jövünk a "kis meló, nagy villantás" típusú tortareceptjeink sorában.

LICHIS-MÁKOS TÚRÓTORTA

hozzávalók

2 tojás

2ek (kókuszvirág)cukor

3ek mákliszt

1/2 kk sütőpor

csipet

2dl natúr joghurt

20dkg túró

1 vaníliarúd

12 lapzselatin

2dl forró víz

1 és 1/4 citrom leve valamint 1/2 citrom reszelt héja

10dkg méz

20db friss lichi (Lidlben ilyentájt már szokott lenni)

1 gránátalma leve

3ek (nyírfa)cukor

1ek rózsavíz

A tojássárgáját a kókuszcukorral habosítom, beledolgozom a sütőporral elkevert máklisztet, majd a sóval kemény habbá vert tojásfehérjét beleforgatom. A masszát sütőpapírral bélelt tepsibe öntöm, amit 180 fokos sütőbe teszek 20 percre. A kész tésztát kihűtöm, egy 18 centis tortaformával kiszúrom, a forma alját a piskótakoronggal bélelem. A zselatint ketté osztva hideg vízbe áztatom. A túrót, a joghurtot, a vaníliarúd kikapart magját, a mézet a 1/4 citrom levével és reszelt héjával 10 percig habosítom turmixgépben. A fele kicsavart zselatinlapot 1dl forróvízben csomómentesre keverem, hozzáadom a túrós alaphoz, összeturmixolom, majd a tölteléket a piskótára öntöm, hűtőben dermesztem. A lichiket meghámozom, durvára aprítom, hozzáadom az egész citrom és gránátalma kifacsart levét valamint a rózsavizet. A maradék kifacsart zselatinlapot és a nyírfacukrot 1dl forró vízben feloldom, elkeverem a lichis gyümölcslevekkel, majd a túrós töltelékre öntöm. Pár órás hűtést követően kínálom a tortát.

Kellemes ünnepi készülődést kívánok!

Éva

hétfő
nov.162015

Belevágok

Napok óta a hétvégi események nyomán születő reakciókat figyelem, a körülöttem lévő közvetlen és tágabb környezetem, a világ, a politika, a sajtó, a hétköznapi ember, a barát, a család, az ismerős reakcióit. A felháborodás, a megrendülés, a szomorúság, a düh, a félelem sok formában ölt testet, de gyakran a leírt vagy elmondott szavak és a mögöttes gondolatok kifejezetten sokkolóak, ezen eszmék általánossá válásának következménye pedig nem kevésbé ijesztő, mint maga a terror... kvázi beláthatatlan.

Az ember ösztönösen érez, a civilizált ember ezeket az érzelmeket aztán hagyja leülepedni, majd újrakeretezi őket, megszelídíti a szívét, a gondolatait, megrázza magát és továbblép. Az egyetlen lehetséges irányba: a megbékélés irányába. Tömegesen tették ki a napokban a felhasználók Martin Luther King örökérvényű idézetét a Facebookra, miszerint "A sötétség nem tudja a sötétséget kiűzni. Csak a fény képes rá. A gyűlölet nem tudja a gyűlöletet legyőzni. Csak a szeretet képes rá." A félelemkeltés egy rendkívül hatékony fegyver, amire mi, emberek jól kiszámíthatóan reagálunk. Bezártjuk az ajtóinkat, ablakainkat, szívünket, határainkat mindenki előtt, aki csak kicsit is hasonlít arra, aki fenyeget minket, és ezzel engedtünk a terrornak, belementünk a másik oldal élet-halál játékba. Ahelyett, hogy az elutasításunkat a megfelelő irányba csatornáznánk, és felmérnénk annak a vészélyét, amit az általánosítás hordoz magában. Ha elvakult félelmünkben hátat fordítunk az egyetlen lehetséges megoldásnak, összefogás és integráció helyett szegregálunk, az kikerülhetetlenül széthullást, szembenállást, háborút eredményez.

Sok muzulmán barátom él a világban szerte. Huszonéve meglévő barátaim. Aggódom értük. Vajon éri-e őket bántódás amiatt, mert ők kelet felé imádkoznak, Ramadánt ülnek és jobbról balra írnak alá. És aggódom magunkért, akik rendre beleesünk az előítéletes gondolkodás primitív csapdájába.

Amikor a kislányomnak a hétvégi eseményeket próbáltam a kilencéves fejében helyretenni, mielőtt az iskolában rázúdulnak a még mit sem sejtő kicsi gyerekek otthonról hozott sokat sejtető félmondatai, emberekről beszéltem neki: jó és rossz emberekről, nem pedig jó és rossz népekről. Merthogy ezt fontos már ilyen idős korában is tudni megkülönböztetnie. Fontos, hogy úgy nőjön föl, hogy tudja: bizonyos emberek és tetteik nem definiálják a velük azonos színű, vallású, származású embereket. Az ő iskolájába is járnak muszlim gyerekek. Úgy engedtem el ma reggel, hogy kértem, vigyázzanak egymásra. Részünkről kezdettől tudatos döntés, hogy sokszínű és vegyes kultúrájú közegbe járatjuk a gyerekeinket, és igyekszünk a legjobb tudásunk szerint toleranciára nevelni őket. Mégis aggódom. Mert bár nemzetközi iskola révén az "emberanyag" összetétele szülői vonatkozásban is magasabb iskolázottságot és haladóbb gondolkodást feltételez, mégis akadhat egy-egy más látásmóddal rendelkező "felnőtt", akinek egy kellően át nem gondolt, felelőtlenül elejtett, vagy épp szándékosan szajkózott ártó mondata beszivárog a kis közösségükbe, és rést üthet a féltve őrzött tolerancia pajzsán. Bízom az iskolában, bízom az iskola szellemiségében, és hogy azt megfelelően tudja közvetíteni a gyerekek felé, az általuk hőn hirdetett és védelmezett szabad gondolkodásra nevelve a kicsiket.

Egy másik kép is eszembe jut, amit sokat láttam keringeni a neten. Két kislányt ábrázol, egy feketét és egy fehéret, ahol az előbbi az utóbbi arcát símogatja, a felirat pedig: "A rasszizmus nem velünk születik. Megtanítják nekünk." Hát legyünk rossz nebulók! Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, kizökkenteni, ne engedjük, hogy a negatív érzelmek, mint a harag, a düh, a félelem befészkeljék magukat az érzéseinkbe, a gondolatainkba, a mindennapjainkba! Tudjunk szeretni előítéleten túl, élni terrortámadások után, értékelni a szabadságot, élvezni, hogy sokszínű a világ, és bízni, bízni, bízni abban, hogy ez így van jól.

Én ezt a gondolatmenetet szimbolikusan egy csodás közel-keleti fogással, az izraeli vagy más források szerint arab lecsóval, zárom. És innen üdvözlöm az európai, az arab, a latino, az ázsiai, a heteró, a meleg, a fekete, a fehér, a zsidó, a muzulmán barátaimat világszerte, valamint Néhányótokat ott, Párizsban, akik mind a "safe" gombra kattinthattatok szombaton. #parisisaboutlife #lifeisaboutliving #peace

SHAKSHUKA

hozzávalók

1/2dl olívaolaj

1 fej vöröshagyma

4 gerezd fokhagyma

1 piros kápiapaprika

1ek őrölt római kömény

1tk őrölt koriander

1ek őrölt édes pirospaprika

1 csipet cayannebors

1 paradicsomkonzerv

3 tojás

5dkg fetasajt

1/2 csokor korianderzöld

A felszeletelt hagymát és paprikát az olajon 20 percig dinsztelem alacsony lángon. Hozzáadom a felszeletelt fokhagymát, az őrölt fűszereket, és lepirítom kicsit, majd felöntöm a paradicsomkonzervvel, sózom, borsozom, elkeverem. A masszát egy tűzálló tálba teszem, rámorzsolom a fetát, a tetejére ütöm a tojásokat, és 180 fokra előmelegített sütőben 7-8 percig sütöm. Friss korianderzölddel és chilipehellyel kínálom. 

Éva

hétfő
nov.092015

Káko bugye, ták bugye!

Azaz "Ahogy lesz, úgy lesz!" - már ahogy a művelt francia mondja... persze tótul. Tőlem ennél többre nem futja.

Pici gyerekként gyakran hallottam az anyai nagyszüleimet egy másik nyelven beszélni, amikor nem akarták, hogy értsem, miről van szó, de számomra természetes jelenség volt, a mindennapok része. Ahogy a felénk gyakran hallott idegen hangzású, -szki végződésű nevek, mint a Valánszki, Hrabovszki, hogy a többeknek ismerősen csengő Pribojszki nevet már ne is említsem (igen, a Matyi barátom, a híres blues szájharmónikás), jelenléte is alapértelmezett volt. Csak akkor tűnt fel, hogy ezen nevek előfordulása korántsem olyan általános mindenütt, mint nálunk, amikor más városokban, ahol laktam, már ilyen koncentrációban nem találkoztam velük. Valahol ekkortájt esett le, hogy a tót sem a nagyszülők mindenhol használt kiváltságos "titoknyelve". Utánaolvasva hamar szembejött a történelem és a saját, soha nem tárgyalt gyökereim. Azt tudtam, hogy a Bezzegh ág valami régi magyar nemesi vérvonal, de a Horváth ágáról a családomnak nem voltak ismereteim. Ahhoz viszont még kérdeznem sem kellett, hogy sejtsem, szlovák őseim is lehettek, ha mindkét nagyszülőm folyékonyan beszél tótul. 

Ma a hazánkban számon tartott 13 nemzeti és etnikai kisebbség között egy jelentős népcsoportról beszélünk a szlovákok esetében: lélekszámát tekintve a harmadik a romák és svábok után. Legtöbbjük a Pilis téréségében illetve Békés megyében él, a hazai szlovákság kulturális központja pedig épp Békéscsaba, ahonnan én származom. Itt található a szlovák konzulátus is. Adódik azonnal a kérdés, hogy Felvidékhez nem éppen Békésmegye van a legközelebb, mégis hogy keveredtek a Viharsarokba épp a legnagyobb számban a tótok. A XVII. sz. végén - XVIII. sz. elején zajló első bevándorlási hullámban betelepülő szlovákokat egy második, majd harmadik és negyedik hullámban a betelepített szlovákok követték: az ő vándorlásuk és betelepítéseik a század derekától valahol a 20. század közepéig tartottak. Ma is számos kulturális örökség, utcatábla, ünnep őrzi a szlovák kultúrát a térségben. 

Én az alábbi recepttel szeretnék ezúton is hozzájárulni a hagyományápoláshoz és adózni az anyai nagyszüleim emlékének, ami tulajdonképpen egy rém egyszerű serpenyős pirított juhtúrós tészta, eredeti nevén: brindzás haluska. Az ételt a Nagymamám a nevében szereplő utalással ellentétben sosem burgonyás galuskával, hanem mint minden mást, házilag kézzel gyúrt tésztával készítette (ennek a tésztának a receptjét sajnos a Nagypapa elkótyavetyélhette az összes többi kézzel írt, bőrkötéses könyvben őrzött családi recepttel együtt a helyi bolhapiacon). A túrót mindig a piacon vette hajlott hátú, kendős, feketébe öltözött néniktől. Az ő általa készített fogás annyiból állt, hogy a túróval összeforgatott tésztát lepirította egy füstölésig hevített vasserpenyőben. Tehát valójában nem galuska, nincs benne szalonnapörc sem, egyszerűbb ennél. Ezért lehet hogy nem is igazi brindzás haluska, de mivel ő annak hívta, én meg így hallottam vagy 30 éven át, az ő tiszteletére így hagyom... (Bővebben az eredeti ételről itt.)

Figyelem! Amint a brindza a serpenyőhöz ér, orrfacsaróan erős szagok fognak feltörni. Apám ezen a ponton mindig kifordult a konyhából, és csak hosszas szellőztetés után volt hajlandó szidkozódva visszatérni. De én imádom. A gyerekkoromat idézi. Az ízek pedig... Nos, amilyen szipmla az étel, annyira megdöbbentő az ízrobbanás, amit okoz. Megéri azt a sokat ígérő, intenzív szagot kibírni!

BRINDZÁS HALUSKA

hozzávalók

100G finomliszt

1 tojássárgája

víz

125g erős juhtúró (brindza)

A tojássárgájából kevés vízzel és egy csipet sóval tésztát gyúrok, amit 20 percig hűtőben pihentetek, majd tésztagéppel kinyújtom (nem a legvékonyabbra), felhengergetem, és félcentis csíkokra vágom, majd lobogó sós vízben egy perc alatt megfőzöm. Egy serpenyőbe teszem a brindzát, összeforgatom a megfőtt tésztával, és mindenhol lepirítom – ha kicsit szenes, még jól is áll neki. Tálaláskor sózom. 

Éva

péntek
nov.062015

Tovább is van, mondjam még?

Gyors, praktikus receptekből jól állunk szám szerint: bő 100db szezonális ételkreáció várja még a sorát befotózva, megírt szöveggel, csak épp posztolni kell. Azt nem lehet ránk sütni, hogy terméketlenek vagyunk!

A hétvégi kirándulásokhoz vagy otthoni kuckózáshoz ezúttal jómagam újra egy lisztmentes édeset ajánlok szeretettel. Ha elkészítitek, örülnék egy-egy kósza visszajelzésnek, hogy milyennek találtátok akár ízben, akár elkészíthetőségben. Hajrá!

MINI MÁKOS-NARANCSOS SERPENYŐS SAJTTORTA

hozzávalók

3 tojás

1 csipet

5dkg (kókuszvirág)cukor

3ek mákliszt

1kk sütőpor

kevés zsiradék a sütéshez

1 doboz krémsajt

4ek narancsvaj

A tojássárgáját a cukorral felhabosítom, hozzádolgozom a sütőporral elkevert máklisztet, óvatosan beleforgatom a sóval felvert tojásfehérjét. A masszát egy kiolajozott, felforrósított serpenyőben két adagban készítem el: elterítem, és alacsony lángon megsütöm a tészták mindkét oldalát, majd félreteszem hűlni. A krémsajtot közben egy gépi habverővel felhabosítom, és a narancsvajat kanalanként hozzádolgozom a géppel. Tálaláshoz a tésztákból egy tálalógyűrűvel/kiszúróval körlapokat vágok ki, és a krémmel a gyűrűn belül rétegzem. Végül a gyűrűt óvatosan lehúzom a tortácská(k)ról, narancsszerpentinnel dekorálok.

Szép hétvégét!

Éva

szerda
szept.232015

Vibráló színek

Igen, mindenki minden évben tűkön ülve várja a nyarat. A meleg, a napsütés, kint lenni a szabadban, a fesztiválok, a társasági események, a kerti partik, az utazások, a vízpart, a könnyű nyári viselet, az illatok, a színek, az ízek... Ezt jelenti a nyár többnyire mindenkinek. Az úszómestert kivéve, aki a strandokon strázsál naphosszat. Nem irígylem.

Nekem és a főzés többi megszállotjának mindezen élményekhez társul a piac látványa. Május-június környékén gyakorlatilag kirobban a természet, és elkezdni ontani magából a színesebbnél színesebb, illatosabbnál illatosabb terményeket, és ez tart egészen nagyjából szeptemberig. Mi meg tobzódunk a piacon, meg persze a konyhában. Azonban a nyár elmúltával sem áldoz le még a természetnek, hiszen ekkor vált ruhát a természet, és jönnek az őszi csodák színekben, ízekben egyaránt, vele pedig a szilvák, tökök, káposzták, körték, almák, spenót, sóska, brokkoli, padlizsán... soroljam?

Ahhoz azonban, hogy a természet a szépségét a tányéron is megmutathassa, tudni kell gyengéden bánni azzal, amit ad. Egy "házias" főzelékben péppé főzött, elsápadt, elfáradt kelkáposzta nem igazán hasonlít egykori zsenge önmagára. Ellenben ha csak blansírozzuk a leveleit, és úgy használjuk fel, a vakító, élénk színű, üde látvány mellett az íz és az állag is több jóval kecsegtet, arról nem is beszélve, hogy vitaminból is sokszor annyi jut nekünk, amiből pedig a tél felé arccal nem árt, ha alaposan feltankolunk.

KELKÁPOSZTÁS-NARANCSOS HÁZI CARBONARA TÉSZTA

hozzávalók

1 tojássárgája

10dkg finomliszt

1kk

kevés víz

10dkg pancetta

1/2 kocka vaj

2 gerezd fokhagyma

20dkg parmezán sajt

2 tojás

néhány levél kelkáposzta

1/2 narancs héja és 1ek narancslé

1/2 szerencsendió

frissen őrölt bors

A lisztből, tojássárgájából, sóból és vízből tésztát gyúrok, Pár percig dagasztom, majd folpackba csomagolva 20 percen át hűtőben pihentetem. A kelleveleket egy percre gyöngyöző, majd jeges vízbe mártom. Alacsony lángon kiolvasztom vékony csíkokra szelt pancetta zsírját, hozzákeverem a vajat, az így kapott zsiradékon megfonnyasztom a zúzott fokhagymát. A tésztát először lisztezett deszkán, majd tésztagép segítséségvel több adagban vékonyra nyújtom, feltekerem, és tetszőleges vastagságúra vágom – ugyanyilyen széles csíkokra szelem a blansírozott kelleveleket is. Sós, lobogó vízben bő fél perc alatt készre főzöm a tésztát, és a főzővizéből egy merőkanálnyival együtt a fokhagymás pancettához forgatom. A parmezán felét, a narancs héját és a szerecsendiót lereszelem, a narancslével együtt a felvert, megsózott tojáshoz keverem, amit gyors mozdulatokkal összeforgatok a tésztával. Végül a kelcsíkokat is a tésztához adom. Tányérokba szedem, és parmezánforgáccsal, frissen őrölt borssal kínálom.

Éva

vasárnap
szept.202015

Kaphatok még?

Az elhadart gyerekkérdés, hogy "Kaphatok még?", persze, sosem a főételnél vagy a levesnél kerül elő, hanem minden esetben a desszertnél. "Amúgy meg igen, ha kérsz szépen."

KÓKUSZ CREME CARAMEL

hozzávalók

1 bögre + 3ek kókuszvirágcukor

1dl víz

4 tojás

600g kókusztej

1 vaníliarúd

2ek kókuszreszelék

Az egy bögre kókuszcukrot a vízzel pár perc alatt laza sziruppá forralom vigyázva, hogy oda ne égjen. A karamellt 6 kis kerámiaforma aljában elosztom, hagyom kihűlni. A kókusztejet a felhasított vaníliarúddal felteszem melegedni, de nem forralom fel. Közben a tojásokat a maradék kókuszcukorral addig keverem, amíg a cukor fel nem oldódik. Ekkor a felmelegített tejet nagyon lassú sugárban, hogy a tojás ki ne csapódjon, hozzákeverem, majd az így kapott híg krémet elosztom a megdermedt karamelleken. A formákat eztán egy magas falú tepsibe állítom, amit a poharak kétharmadásig töltök vízzel. A tepsit 160 fokra előmelegített sütőbe tolom 40-50 percre, vagy tűpróbáig. A jól lehűtött creme carameleket tálalás előtt egy-egy pillanatra forró vízbe mártom, a krémek oldalát egy késsel meglazítom, és a desszerteket tányérokra borítom. Száraz serpenyőben lepirított kókuszreszelékkel kínálom.

Éva

péntek
jún.122015

A nagy Ho-ho-ho

A nagy Ho-ho-hot senkinek nem kell bemutatni. Gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilmje Sajdik karikatúrába hajló rajzaival, Mikó István és Balázs Péter hangjával kitörölhetetlen az emlékezetemből.

Dübörög a nyár. Mindenhonnan előkúsztak a megszállott ho-ho-hok: a vízpartok este megtelnek a csendben üldögélő horgászokkal, akiknek a nádasok mellett csak a sziluettje razjolódik ki. Összeolvadnak az esti tájjal, a csenddel, a holdfénnyel, a vízen futó ezüsthíddal. A látványuk is terápiás jelleggel bír. Nem is tudom, hogy a mai rohanó világban miért nem kap ez a szabadidős tevékenység nagyobb PR-t. Van elég vizünk, halunk, nyarunk... és idegbeteg városi ember körültöttünk. Hogy ez még egy pszichológusnak vagy trénercégnek sem jutott eszébe?!

Gyerekkoromban nem bírtam nyugton megülni a seggemen nagyapám mellett, mikor horgászott, de talán már vagyok abban a korban, hogy ez menne önállóan, elengedett kézzel... na, jó az egyiket azért pihentetném készenlétben a pecaboton, a másikkal meg a fröccsös poharamat szorongatnám. Lehet, hogy ki fogom próbálni. 

Addig a frissen kapott ponttyal kellett kezdjek valamit. Ez jutott eszembe:

PONTYTATÁR CITROMMÁRTÁSSAL

hozzávalók

4 pontypatkó

2kk

friss bors

4ek olívaolaj

1 kocka vaj

2 citrom héja

egy citrom leve

1kk őrölt kurkuma

2 tojássárgája

1 lilahagyma

fekete szezámmag

díszítésnek saláta

A lebőrözött, kiszálkázott pontyot egy éles késsel nagyon apróra darabolom, vigyázva, hogy ne trancsírozzak. Az aprított halat ízesítem a só felével, kevés frissen őrölt borssal és az olívaolajjal - elkeverem. Egy tálalógyűrű segítségével kitálalom a tatárt. A vajat közben épp csak felolvasztom egy serpenyőben, de nem hagyom túlzottan felforrósodni. A só másik felét, a reszelt citromhéjat és a kurkumát elkeverem benne. A tojássárgáját gyors mozdulatokkal egy habverő segítségével beledolgozom, majd a citromlét fokozatosan adagolva hozzákeverem. Az így kapott citrommártással a tatártokat körbelocsolom. Lilahagymával, fekete szezámmal és zölddel díszítem.