Évszakok

tavasz  /  nyár  /  ősz  /  tél

 

Címkék

Entries in kókusztejszín (2)

szerda
márc.092016

5 éve

5 éve még csak találgattam, vajon milyen lesz a ma 4 és fél éves kisebbik lányom szeme színe. 5 éve csak reméltem, hogy az a kis epizód a Nagypapámnál csupán egy múló pillanat a kórházi falak között, hisz ő sosem beteg, sőt: hajlott kora ellenére fára mászik, mozgó vonatról ugrál le, de még a világot is képes a nyakába venni, és átrepüli a földgolyót, hogy az Ausztráliában élő nővérét meglátogassa. 5 éve hittem, hogy még találkoznak, mert lesz egy szelet az időben, mikor mindketten itt vannak, és alkalmuk nyílik megismerni egymást. Másképp alakult: Mimi lefelé igyekezett hozzánk, a Nagypapám fölfelé tartott a Nagymamámhoz - legfeljebb útközben, egymás mellett elhaladva adhattak egymásnak egy pacsit. 5 éve, hogy elvesztettük Őt, így a szűk családunk utolsó negyedikgenerációs tagját. Ezzel a poszttal, benne az akkor megírt gondolataimmal valamint egy recepptel, amit biztos, hogy imádott volna az Öreg, az ő angyallá válásának szeretnék emléket állítani. 

...

2011. március 9. Szívem szerint csendben autóztam volna Lola balettórájáról hazafelé jövet. Nem volt kedvem beszélgetni. Én már tudtam... Tudtam, hogy elment, hogy többé nem szorongathatom a selymes péklapát kezét, hogy nem látom csillogó szemmel cukorkás papírt zörgetni, vagy ahogy a nap a még mindig markáns, barázdás arcát símogatja, mikor a kertben üldögél. Nem hallom mostantól mesét olvasni az unokájának, minthogy azt sem, ahogy felderülő arccal üdvözöl, mikor belépek az ajtón, hogy "Ééévikééém!". Azt tudtam, hogy nincs többé "Tatus". Azt nem tudtam, hogy vezessem föl Lolának. Nem tudtam, megmondjam-e neki, megmondahtom-e neki egyáltalán. Hiszen olyan kicsi még… 

Lola épp annyi volt akkor, mint ma Mimi: 4 és fél éves. Nem lehetett vele csendben utazni - máig nem lehet. Szokás szerint barchobáztunk, pedig ha valamikor, hát most nem voltam játékos kedvemben. Az esti dugóban araszolva ólomlábakon lépdeltek a percek, és nekem egyre nehezebb volt visszatartani a könnyeimet, miközben cikáztak a gondolataim. Lola érezte, hogy valami nem kerek, és a feladvány megfejtésére irányuló kérdései mindinkább a "Mi a baj, anya?" kérdéssorozatba csaptak át. Egy idő után hajthatatlanná vált, és követelte, modjam el, mi bánt - nyilvánvalóan nem tudtam ügyesen leplezni az agóniámat. Előtte semmit nem lehet. Egy darabig tartottam magam, csak noszogattam a az óra mutatóját, hogy mielőbb hazaérjünk, és jöjjön a nagyobb légtér, mint felmentő sereg, addig jobb híján talán kihúzom a “Nem értenéd meg, kicsi vagy még” sablonokat pukogtatva. Nem is tudom, miben reménykedtem. Hogy megúszom? Vagy hogy később könnyebb lesz? Ez az, amit nem lehet megúszni, legfeljebb elodázni. Itt sem a tér, sem az idő nem felmentő sereg. A gyerekeket nem lehet megvezetni. És különben is: mi az, hogy nem értené meg?! Miért ne értené meg?! Miért becsülöm alá ezt a kislányt, aki még soha egy helyzetben sem bizonyult kevésnek azokhoz a felnőttnek hitt gondolatokhoz, amikbe végül úgy döntöttünk, beavatjuk?! Meg, ugye, ott az a bizonyos hatodik érzék és minden, ami vele jár...

Én következtem. A hangya volt az aktuális feladványom. Azt kérdezte, veszélyes-e az a bizonyos állat. "Van olyan fajtája" - válaszoltam. Mire diadalittasan felkiáltott: “Tudom, melyik veszélyes: a tűzhangya, mert ha hozzáér valaki, azt megcsípi, és meghalhat!”, úgy éreztem, most vagy soha. Idétlen egy átkötés, de valahogy témánál vagyunk. Így hát mikor beálltam a garázsba, még járó motor mellett hátrafrodultam, a két kis kezét az enyémbe fogva belevágtam. “Manócska, mondnanom kell valamit.” Kerekedett a kis szeme. Nagy levegőt vettem, folytattam. “Biztos emlékszel, hogy mikor most otthon voltunk a Nagyiéknál, a Dédi kórházban volt.” Ő felderült arccal visszakérdezett: “Igen. És kijött, anya?” “Nem, Kicsim, nem jött ki… És már nem is fog…” Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, amit a megelőző órákban már azt hittem, mind kiadtam magamból, de nem sikerült: “Elaludt… Örök álomra szenderült.” Ő táguló pupillákkal, legörbülő szájjal, elcsukló hangon csak annyit kérdezett: “Meghalt?” Akkor már mindeketten sírtunk: “Igen, Kicsim, meg.” “És már soha többé nem nyitja ki a szemét?”- hüppögött. “Nem, Cicám. Itt a Földön nem, mert fölment a Mennyekbe, ahol most egy felhőn ülve lóbálja a lábát, és mosolyogva néz le ránk.” Lola zokogott. Én is. Az ölembe vettem, és síró hangon tovább meséltem neki, “Tudod mit fogunk tenni?” A fejét rázta potyogó könnyekkel. “Rajzolj valami szépet egy picike papírra a Dédinek. Én is írok neki egy üzenetet. Azt belebújtatjuk egy léggömbbe, felfújatjuk, hogy tudjon szállni, majd Te is szájfény, én is szájfény, adunk a léggömbre egy-egy nagy puszit, ráírjuk, hogy 'Dédinek nagy szeretettel', és fölengedjük. A lufi pedig felszáll egész addig a felhőig, ahol a Dédi ül, így biztosan megkapja az üzenetünket. “ “Jó” – mondta Lola. “És mostmár soha többet nem találkozunk, nem beszélünk vele?” “Nem, Kicsim,” – válaszoltam, a szűnni nem akaró könnyeit törölgetve – “de bármikor üzenni akarsz neki valamit, így megteheted, vagy csak simán beszélhetsz is hozzá. Ő innentől mindent lát, és mindent hall: látni fogja, milyen szépen balettozol, milyen ügyesen úszol, milyen csodálatos nagylánnyá fogsz cseperedni, és föntről mindvégig vigyázni fog Rád.” Csak bőgtem, és bőgtem, és bőgtem... “Az jó lesz”- mondta, de nem apadt könnypatak: “Anya, én most borzasztóan szomorú vagyok!” Tudom, Kicsim” – feleltem – “mindenki nagyon szomorú most. De mondok még valamit: a Dédi tovább él. Tudod hol? Itt, a kis szívedben.” Rátettem a kalapáló szívére a kezem, miközben nekem is záporoztak a könnyeim. Ő az enyémre tette a pici kezét. Magamhoz húztam, ő belebújt a kabátomba, és csendben sírdogáltunk egy percig. Ez volt a mi gyászpillanatunk. Aztán fölültettem, és annyit mondtam, mielőtt kiszálltunk a kocsiból: “Cicám, szeretnéd sokáig őrizni a Dédit az emlékeidben?” “Igen” – jött az azonnali válasz. “Azon akkor úgy segíthetünk, hogy a legutóbb készült képekből kiteszünk egy-kettőt a szobádba” – ajánlottam. “Az összeset” – mondta ő ellentmondtást nem tűrő hangon, én pedig egy bólintással nyugtáztam. Így lesz. A lenti egy ezek közül a képek közül.

Fél órát beszélgettünk összesen, a könnyeinkkel egyszer jobban, másszor kevésbé küzdve, utat engedve a fájdalomnak, hadd áradjon. Megdöbbentett, hogy négy és fél éves létére ez a kis teremtés micsoda értelemmel és érzelemmel reagál a halál őt is érintő hírére. Sokan azt gondolják, ezzel nem szabad egy ilyen idős gyereket terhelni. Lola kétéves kora óta érdeklődött a téma iránt, kérdezett, beszélgetett róla. Furcsálltuk is, kényelmetlen is volt, aztán felülemelkedtünk a magunk korlátain, és kielégítettük a kívnáncsiságát. Azóta született egy Mimink is, akinek hasonlóan természetes volt a téma onnantól szinte, hogy beszélni tudott. Öreg lélek minden gyerek, tele bölcsességgel, akik már most tudják, egyben velünk is megértetik, hogy a halál ugyan szomorú, de teljesen természetes velejárója az életünknek, akár a születés, és tabuként kezelni fölösleges. Kellő finomsággal erről is, mint minden másról érdemes beszélni, hiszen a létünk része, kikerülhetetlen. Mi úgy döntöttünk, megadjuk a kislányunknak is az esélyt, hogy elgyászolja a Dédpapáját az ő halála napján. Megtette. Megértette, megélte, úgy hatott rá, ahogy hatnia kellet: mélyen, megrázóan. Aztán egy fél óra múlva már mosolygott. Lefekvés után még átkiabált a szobájából: “Anya, én azt kívánom Neked, hogy ma a Dédivel álmodj.” Elszorult torokkal kipréseltem magamból, hogy “Én is Neked, Kicsim!” Mire ő: “Anya, most könnyes a szemed? Nekem már nem..” …És elaludt. 

Gondolunk Rád ma is, Dédi!

"MINDENMENTES" ÖTPERCES CSOKIMOUSSE 

hozzávalók

3 púpos ek kókuszvirágcukor

szűk 1dl víz

150g magas kakaótartalmú (min 65%) csokoládé

4 tojás

egy csipet

2dl kókusztejszín

A vizet felforralom, feloldom benne a cukrot, leveszem a tűzről, és beletördelem a csokit, amit aztán addig kevergetek a forró cukros oldatban, amíg teljesen homogén masszát nem kapok. A tojásokat kettéválasztom, a sárgáját fehéredésig habosítom, majd belekeverem az olvasztott csokiba. A tojásfehérjét a sóval kemény habbá verem, és három ütemben hozzáforgatom a masszához vigyázva, hogy a ne törjem össze a habot, de az egyenletesen eloszoljon a csokiban. Végül a jól lehűtött, sűrű, akár kissé habbá is vert kókusztejszínt szintén beledolgozom a mousse-ba, amit aztán poharakba adagolok, és kínálásig, de legalább 2-3 órán kereszül hűtőben dermesztek.

Tatus, imádnád!

Évi

 

szerda
okt.082014

Random Trip

Az elmúlt időszak egyik legkomolyabb zenei élményét jelentette az általam nagyra tartott és rendszeresen látogatott Random Trip koncertsorozat tegnapi jam sessionje, aholis olyan húzónevekkel turbózták fel az eseményt, mint Andrew Hefler (USA, Kék nyúl), Natalie Williams (UK, ex-Incognito), MC Kemon (GRA, Irie Maffia), DJ QC, Sárik Péter (Sárik Péter Trió), stb. Lehetett sejteni, hogy az este parádés lesz, de hogy ekkorát durran, arra talán maguk a zenészek sem számítottak a reakcióikból ítélve. A magassarkúban és decens kiskosztümben kezdő Natalie a koncert kétharmadára mezítláb pogózott a színpadon, MC Kemon "nem hiszem el" módra a fejét fogta egy-egy jól sikerült váratlan váltásnál, és moonwalkolt keresztbe a színpadon, a trombitás kvázi kardként himbálta a tébolyult taktusoknál a hangszerét, a billentyűs a székén pattogva ütötte a harmóniákat, miközben a hol funk, hol acid jazz, hol gospel, hol drum 'n base, hol raggae ritmusokat felvonultató zenei őrület közben a közönség üvöltve tomboló rajongással kísérte a szemünk előtt születő zenét. Frenetikus volt. Egy szimpla kedd este az A38-on.

Delov Jávor már több helyről besöpörte az elismerést ezért a jól szervezett keretek között már több mint öt évet megélt bombasztikus kezdeményezésért, ami egyre több jónevű muzsikust csábít a közös örömzenélésre. Nos, álljon itt egy extra "tribute" neki és a Random Trip minden eddigi és ezek után fellépő művészének.

A lenti leves egy tízperces "random trip", ami kilépő fogásként került az asztalra a gyerekeknek, koncertre eltáv előtt.

KAPROS LIME-OS KARALÉBÉ- ÉS ÉDESKRUMPLILEVES LAZACCAL ÉS FÜRJTOJÁSSAL

hozzávalók

1.5l zöldségalaplé 

2dl (kókusz)tejszín

1 fej karalábé a leveleivel

1 közepes édeskrumpli

1 vastagabb szelet lacacfilé

1 lime leve

1kk kókuszvirág-/nyírfacukor/méz

1 csokor kapor

6-8 fürjtojás

szükség szerint extra só

A fürjtojást lobogó vízben másfél perc alatt lágyra főzöm. Meghámozom, félreteszem.

Az alaplevet a (kókusz)tejszínnel felteszem forrni. Közben a zöldségeket meghámozom, hasábokra vágom, majd a levesalaphoz adom, és addig főzöm, hogy a darabok épp megpuhuljanak. Ezen a ponton a gázt elzárom. A lazacot felkozkázom, a kaprot aprítom, a megmosott karalábéleveleket felcsíkozom, mindent a leveshez adok, de azt már nem főzöm tovább. Végül lime-mal, némi édesítéssel és szükség szerint kevés sóval állítom be az ízeket.

Tálaláskor a tányér közepére halmozom a levesbetéteket, ráhelyezek egy fürjtöjást, körbeöntöm a lével, és ízlés szerint díszítem.

Hidegen, melegen egyaránt ajánlom.

Éva